„Salus aegroti, suprema lex esto' - a beteg java a legfőbb törvény - és Primum non nocere' - nem ártani. Ez az orvosi hivatás alaptörvénye. Segíteni a jón, a rosszon, a gazdagon, a szegényen, a baráton, az ellenségen.
Az orvossal szemben támasztott további követelmény a legnemesebb értelemben vett alázat. Minden személyes, testi, anyagi, szellemi ambíciójának alárendelése a beteg gyógyítása érdekében.
Egy népirtást sosem lehet megmagyarázni bárki is követte el. Pedig a 20. század történelmében nemegyszer éppen orvosok asszisztáltak ember által véghezvihető legkegyetlenebb tettekhez. Robert Kaplan ausztrál törvényszéki pszichiáter Klinicídium: Az orvosi gyilkosság története címmel ezeket foglalta könyvbe. Íme néhány közülük.
Doktor Nazim
Nevéhez köthető az 1915-ös örmény genocídium megszervezése, mely a század első tervezett népirtási akciójaként vonult be a történelembe. A népirtás kezdetét hivatalosan 1915. április 24-ére teszik, amikor kb. 800 vezető örmény politikust és értelmiségit tartóztattak le, majd végeztek ki Konstantinápolyban.
A tömegirtás nem előzmény nélkül sújtott le az örményekre. A 19. század végére megerősödött a török nacionalista mozgalom, mely az I. világháború elvesztése után még erőteljesebben hallatta a hangját, élén a Fiatal Törökök nevű jobboldali szervezettel, mely 1908 és ’18 között uralta Törökországot, és a mészárlást kivitelező triumvirátussal, melynek egyik tagja Dr. Nazim volt. Céljuk a török államiság és nemzetállam kiépítése és felemelése volt, s ezzel párhuzamosan az ország teljes eltörökösítése. Ennek legfőbb akadályát az országban élő kisebbségek, főként az örmények létezésében, és a körükben is ébredező nemzetiségi öntudatukban látták, ezért egy 1914. évi februári kongresszuson hivatalos döntés született az örmény népirtásról. A gyűlésen Doktor Nazim kijelentette: „Az örmény népet mind egy szálig ki kell irtani, hogy egy se maradjon az országunkban, s hogy még a nevüket is elfelejtsük. Most egy háború van készülődőben, s nem lesz több ilyen kedvező alkalom. A nagyhatalmak beavatkozása és a média hangos protestálása el fog sikkadni, és még ha meg is tudják, kész ténnyel fognak szembenézni, s így a problémát végképp lezártuk. Ez alkalommal az örmények totális megsemmisítését kell megcéloznunk, szükséges, hogy mindegyikőjüket elpusztítsuk, a legutolsó emberig. Azt akarom, hogy ezen a földön törökök és csakis törökök éljenek, s egészében birtokolják azt. A pokolba minden nem-török elemmel, bármi legyen is a nemzetisége vagy a vallása!”
A 800 vezető likvidálása utáni következő lépés a török sereg örmény katonáinak lefegyverzése volt, amit a nemzetközi politikai színtéren a kormány egy várható felkelés megelőzéseként állított be. Aztán a korábban Törökországért harcoló férfiak alig négy hónapon belül egytől-egyig életüket vesztették. A fegyverismerettel rendelkező örmények eltávolítása után szabad volt az út a módszeres népirtás felé; sorra ürítették ki az örmény városokat, Van Ezrumot, Trapizont, Bitlist, melyek lakosságát a hivatalos álláspont szerint deportálták, valójában azonban célzatosan a halálba küldték. Az ellenük elkövetett kegyetlenkedések legelrettentőbb példái a csonkítások, az izzó patkó mellre szögezése, vagy az áldozat szó szerinti megpatkolása volt. Rengeteg nőt muszlim háremekbe zártak, a három évnél idősebb gyerekeket pedig szintén elhurcolták, és árvaházakban nevelték fel őket törökként.
Voltak olyan szerencsétlenek, akik a katonai rajtaütéseket túlélték, de a koncentrációs táborokba tartó konvojokkal nem jutottak el a célig. Őket a korábban a börtönökből szabadon engedett török bűnözőkből és vérszomjas katonákból verbuválódott martalócok csapatai szedték le a „szállítmányról”, majd különös kegyetlenséggel felkoncolták, vagy a sivatagban éheztettek halálra. A holttesteket a gyilkosok sokszor a felismerhetetlenségig megcsonkították, hogy ne lehessen megkülönböztetni a férfiakat a nőktől, állati tetemekkel együtt hantolták el őket, vagy halomba hányva otthagyták a helyszínen.
A 2,5 millió deportált örménynek csupán az ötöde élte túl a megpróbáltatásokat, valamint az a kb. 200 ezer ember, aki kényszerből áttért a kereszténységről az iszlámra, vagy rabszolgaként eltűnt a török otthonok zárt ajtaja mögött. Sorsukért Doktor Nazim sohasem felelt az igazságszolgáltatás előtt. Habár 1919-ben őt – és néhány társát – emberiség elleni bűncselekmény elkövetése miatt halálra ítélték, Nazim már korábban nyugatra menekült és soha többé nem került elő.
török közvélemény az örmény népirtást csak az elmúlt években kezdte el megismerni és feldolgozni. Az országban hivatalosan a mai napig elutasítják a népirtás szó használatát, azzal érvelve, hogy polgárháború dúlt a területen, ahol nagyjából 300 ezer örmény és nagyjából ugyanennyi török halt meg.
Dr. Mengele
A jómódú bajor polgárcsaládból származó orvos 1943 májusában, néhány hónapos hősies frontszolgálat után kapta kinevezését az auschwitzi koncentrációstábor orvosi vezetésére.
A háborús hőstetteire oly büszke orvos SS egyenruhájában, fényesre csiszolt kitüntetéseivel és csak rá jellemző fehér kesztyűiben azért érkezett a lengyelországi haláltáborba, hogy a foglyokon kísérletezve áttörést hozzon a géntechnológiában, mely a birodalom szándéka szerint az árja faj tökéletesítését szolgálta volna.
Dr. Mengele lehengerlő modorával, ambivalens viselkedésével – hol megejtően jóságos, hol embertelenül kegyetlen volt – szinte korlátlan hatalmat gyakorolt nemcsak a táborlakókon, hanem beosztottjain is, akik egyformán rettegtek szeszélyes hangulatváltozásaitól.
A Harmadik Birodalom bukását követően Mengele az orosz csapatok elől először Németországba menekült, ahol néhány évig szülőfaluja, Gunzburg környékén bujkált. Később elhagyta az országot és Argentínába távozott, ahol az akkori jobboldali elnök, Juan Peron támogatását élvezte. Később a nemzetközi hajtóvadászat elől bujdosva különböző dél-amerikai országokban rejtőzködött a helyi neonáci szervezetek segítségével. Bár távollétében az izraeli bíróság elítélte háborús bűnökért, több ország titkosszolgálatának erőfeszítése ellenére sem bukkantak a nyomára, csupán hat évvel a halála után. Maradványait 1985-ben találták meg egy brazil temetőben.
Japán emberkísérletek
A második világháború másik, tömegek halálát követelő titkos emberkísérletei a kínai-japán háború folyamán, 1937 és 1945 között zajlottak a japán birodalmi hadsereg északkelet-kínai Harbin városa közelében épített kísérleti telepén. Az alakulat hivatalosan víztisztítással foglalkozott a kiválasztott körzetben, igazi feladatuk azonban biológiai és fegyverkísérletek végrehajtása volt különböző nemzetiségű, a kínaiakon kívül mongol, koreai és orosz alanyokon. Az érzéstelenítés nélküli élve boncolás itt is alapvető módszernek számított, mivel úgy gondolták, a halál után bekövetkező sejtbomlás befolyásolná az eredményeket. A foglyokat különböző betegségekkel, mint pestissel, leprával, szifilisszel fertőzték meg, majd figyelték a betegség lefolyását. Az extrém hőmérsékletváltozás, vagy nyomásváltozás hatásait is tesztelték, továbbá fegyvereik hatékonyságát próbálták ki rajtuk, például a lángszóróét.
A „kutatók” Mandzsúrián és Kínán keresztül visszamenekültek Japánba. Néhányukat 1949-ben halálra ítéltek a Szovjetunióban lévő Khabarovszkban megrendezett tárgyaláson, többen azonban megmenekültek, és tovább praktizáltak Japánban. De voltak olyanok is, akik kutatási eredményeik kiszolgáltatásával (!) kaptak amnesztiát az Egyesült Államoktól.
Tuskegee-csoport
Orvosi önkényeskedés nemcsak történelmi viharok idején fordul elő; a Törökországban és Németországban történtekhez meglepően hasonló visszaélésnek volt színhelye az Egyesült Államok is.
1932-ben indult el az amerikai Közegészségügyi Szolgálat és a Macon megyei Tuskegee Intézet közös kísérleti programja, melynek keretében 400 szifiliszben szenvedő fekete férfin végeztek kutatásokat. A projekt gyakorlati vezetője Dr. Kario von Pereira-Bailey volt, kidolgozója pedig Dr. Taliaferro Clark. A szegénysorsú, tanulatlan férfiakkal nem közölték a vizsgálatok okát, csupán annyit, hogy „rossz vérük” miatt szorulnak kezelésre, a részvételükért cserébe pedig élelmet, és ingyenes orvosi ellátást kaptak, valamint – az esetek legmorbidabb fejezeteként - pénzt a várhatóan rövidesen bekövetkező temetésükre. Utóbbira tényleg nagy szükségük volt, mivel valójában nem kaptak megfelelő kezelést, hiszen orvosaik nem gyógyítani akartak, hanem azt vizsgálták, hogy a beadott gyógyszerek javítanak, vagy rontanak helyzetükön. Ezektől a férfiaktól még akkor is megvonták a megfelelő ellátást, amikor 1947-ben penicillinnel már sikeresen kezelhetővé vált a szifilisz, így többségük hamarosan életét vesztette, miközben feleségeik és gyermekeik szintén megfertőződtek. Az USA kormánya csak a ’70-es években vett tudomást a Tuskegee-kísérletekről.
Papa Doc
Néhány orvos a megszállott tudós posztjánál magasabbra tört: egészen a diktátori székig. Haiti diktátora, az Amerikában diplomát szerzett Francois Duvalier (Papa Doc) a Haitit 1915-ben megszálló USA hátán kapaszkodott fel egészen az elnökségig, mialatt egyébként a trópusi betegségek elleni küzdelemben méltán kitüntette magát. Mikor 1957-ben megnyerte az állítólag manipulált választásokat, a Dr. Jean Pierce Marsh irányította, a fekete büszkeséget hirdető mozgalom hatása alatt igyekezett a Haitin élő mulatt népességgel szemben a fekete lakosság elsőbbségét biztosítani, melyet korábbi példák nyomán etnikai tisztogatással szándékozott megvalósítani. Hatalmát biztosító magánhadserege, a Tonton Macoute hűséges támogatásával építette ki egészen haláláig, 1971-ig tartó uralmát, mely során 30 ezer ember vesztette életét a kegyetlenkedések következtében.
(̶◉͛‿◉̶) Értékeld a munkánkat, ha tetszett oszd meg!
