Percy Harrison Fawcett, a Brit Birodalom hadseregének ezredese tipikus viktoriánus regénybe illő kalandor volt. Őt hasonszőrű honfitársai nagy részétől eltérően nem a „sötét kontinens”, Afrika ejtette rabul, hanem Latin-Amerika világa vonzotta mágnesként magához. Számos a dzsungel mélyébe vezető expedícióban vett részt, de alkalomadtán szívesen búvárkodott levéltárak mélyén is. Minden érdekelte, ami a kontinens ősi múltjával kapcsolatban állt. Szilárd meggyőződéssel hitte, hogy kutatásai az egész emberi kultúra legősibb rétegeibe nyújthatnak bepillantást.

   Az állandó anyagi gondokkal küzdő ezredes 1906-ban kedvére való munkát kapott Bolívia kormányától: be kellett vennie magát az ország őserdeibe, hogy felmérje az eddig pontosan meg nem határozott határvonalat. Az ugyanis számos vitára adott okot a hatalmas szomszédos állammal, Brazíliával. Ez a három éven át végzett munka életre szóló élményanyaggal látta el. Ekkortájt hallott először a dzsungel mélyén elhagyottan álló ősrégi kísértetvárosokról is.

Ezek a hírek tulajdonképpen nem is tartoztak a hihetetlen kategóriába, hiszen a nem is olyan távoli múlt produkált már ilyesmit. A XIX. század során Mexikó déli részében találtak elhagyott és elfeledett maja városokat, melyek mesteri kidolgozottságukkal és monumentalitásukkal ámulatba ejtették az európai származású felfedezőket és látogatókat. Ráadásul csak röviddel Fawcett bolíviai munkájának befejezése után, 1911-ben, egy Hiram Bingham nevű amerikai Peru hegyei között egy meglepően épen megmaradt, de szintén üresen álló inka városra bukkant, az azóta világhírűvé vált Machu Picchura. Bár a bolíviai-brazíliai határvidék némileg távol esik az inkához vagy majához hasonló magaskultúráktól, de ezek a hírek a fenti felfedezések tükrében semmiképpen sem számítottak elképzelhetetlennek.

   Ráadásul a mendemondákon kívül néha kézzelfogható nyomra is akadt az ezredes. Visszaemlékezéseiben ismertet egy emlékiratot, melyre Rio de Janeiro városában bukkant. Ez a jelentés egy 1753-ban útra kelt expedíció történetét mondja el, melynek sajnos névtelenül maradt vezetője azt a célt tűzte maga elé, hogy a dzsungel mélyén ismeretlen helyen levő nemesfém bányákat lokalizáljon. A kis csapat, mely húsz főt sem számolt, embertelen nehézségekkel nézett szembe útja során, és szenvedéseikért az őserdő nem sok kárpótlást nyújtott. Talán tíz évig is járták a vadont, de csak újabb és újabb csalóka információkra akadtak, konkrétumra egyáltalán nem. Aztán végül, mikor már maguk is alig hittek a bányák létezésében, mégis rájuk mosolygott a szerencse.

Rejtélyes ösvény

Az erdő sík talaját egyszer csak egy hegylánc szakította meg. Azonnal érezték, hogy fel kell kapaszkodniuk a hegyekbe, hogy átkutathassák bányaművelés nyomai után kutatva. A feladat azonban nehezebbnek bizonyult, mint azt elsőre gondolták volna. Három mérföldön át kóboroltak a hegy lábánál, de nem sikerült felfelé vezető ösvényre találniuk. Már el is döntötték, hogy felfüggesztik a keresést, mikor egy riadt őzre lettek figyelmesek, melynek menekülése egy hasadékra irányította tekintetüket, ami felfelé vezetni látszott. A hasadékban haladva furcsa és ígéretes dologra bukkantak. Az a benyomásuk támadt, hogy a föld, amelyen járnak, emberi kéz által lett kikövezve, úgy tűnt, hogy egy ősrégi úton haladnak. Ezt jó jelnek vették, hiszen ez könnyen lehetett az általuk keresett bányákhoz vezető út is.

   A hegytetőre érve hihetetlen látvány tárult a szemük elé. Mivel csak néhány bányaüregre számítottak, valósággal sokkolta őket, hogy odalent egy egész város terül el. Amint észbekaptak, rögtön a földre vetették magukat, hogy nehogy lentről felfigyeljenek rájuk. Az expedíció vezetője óvatosan szemügyre vette a terepet, de életnek nyomát nem látta, füst sem szállt fel a város felett. Ember okozta zaj sem törte meg a csendet, csak az őserdő szokásos hangjai hallatszottak. Nyugtalanságukat ezek a felületes jelek azonban nem oszlatták el, ezért úgy döntöttek, hogy a sötétség leszálltával leküldenek egy kis felderítő csoportot. A hat ember azzal a hírrel, tért vissza, hogy ők sem látták nyomát életnek, de bevallották, hogy a városba behatolni nem mertek. Végül rávették a csoport egy indián tagját, hogy napkelte után nézzen szét a házak közt. Ő alapos munkát végzett, csak másnap déltájban tért vissza. Előzetes benyomásaik helyesnek bizonyultak, város elhagyatottan, mégpedig régóta elhagyatottan állt.

Halott város

A csapat tehát levonult a hegyről, és átvizsgálta a szokatlan helyen álló várost. Az építmények viszonylag jó állapotban maradtak, bár a pusztulás kétségtelen nyomokat hagyott rajtuk. Köveiket a dél-amerikai indiánok szokása szerint malter nélkül, pusztán saját súlyuknál fogva illesztették össze. A falakon feliratoknak vélt jelsorozatokat fedeztek fel, és biztosak voltak benne, hogy nem spanyol vagy portugál írásjeleket látnak. A város főterének közepén hatalmas oszlopot pillantottak meg, melynek tetején kiváló állapotban megmaradt szobor állt, egy méltóságteljes emberi alak, egyik kezét csípőre téve, a másikkal északi irányba mutatva. A tér túlsó felén a pusztulásnak már látványosabb nyomai bukkantak fel. A földön végigfutó hasadékok alapján a felfedezők nagy erejű földrengésre következtettek. A jelentés arra is céloz, hogy kincsekre is bukkantak a romok között, és hogy bányászati tevékenység nyomai is észlelhetők voltak a városon kívül. Az expedíció ezután célját teljesítve érezve visszatért a civilizációba, és benyújtotta a szóbanforgó jelentést Brazília alkirályának. Ám hogy történtek-e komolyabb erőfeszítések a város újbóli felfedezésére, arról nem maradt fenn nyom.

Veszélyes expedíció

Percy Harrison Fawcett, a Brit Birodalom hadseregének ezredese tipikus viktoriánus regénybe illő kalandor volt. Őt hasonszőrű honfitársai nagy részétől eltérően nem a „sötét kontinens”, Afrika ejtette rabul, hanem Latin-Amerika világa vonzotta mágnesként magához. Számos a dzsungel mélyébe vezető expedícióban vett részt, de alkalomadtán szívesen búvárkodott levéltárak mélyén is. Minden érdekelte, ami a kontinens ősi múltjával kapcsolatban állt. Szilárd meggyőződéssel hitte, hogy kutatásai az egész emberi kultúra legősibb rétegeibe nyújthatnak bepillantást.

Fawcett ezredest teljesen megbabonázta az általa halott történeteket megerősítő jelentés. Nem hagyta nyugton a gondolat, hogy ő az az ember, akinek meg kell fejteni az elveszett város titkát. Sok időbe telt, míg anyagi bázist tudott szerezni egy ilyen expedícióhoz, de 1925-ben, az eredmények közlésének kizárólagos jogáért cserébe az Észak-Amerikai Napilapok Szövetsége rendelkezésére bocsátotta a kellő összeget. Az útitársak kérdésében korábban sok kellemetlen tapasztalatot szerzett Fawcett, így ezúttal csak két társsal indult útnak – fiával, Jackkel, és annak egy régi barátjával.

A régi jelentés sajnos nem szolgált használható útbaigazítással a város pontos elhelyezkedését illetően, de a környéket jól ismerő ezredes Brazília Mato Grosso néven ismert vidékét vélte a kérdéses területnek. A Mato Grosso vad, fehér ember nem járta vidéknek számított, és számít ma is, így az út semmiképpen nem volt veszélytelennek tekinthető. Kis csoportjukra le is sújtott minden szóba jöhető nehézség, fáradtság, betegség, ami csak útközben felmerülhetett. A vadont kiválóan ismerő Fawcett furcsa óvintézkedéseket tett, mielőtt elindultak volna. Pontos útvonaltervét nem ismertette senkivel, mondván, hogy nem akarja, hogy mentő expedíció induljon utánuk, ha bajuk esnék, mert ha az ő tapasztalata nem elég a veszélyek leküzdésére, akkor más mit tehetne értük? Úgy vélte, hogy a mentőexpedíció biztos pusztulásra lenne ítélve, és nem akarta az áldozatok számát feleslegesen szaporítani. És az ezredes sajnálatos módon prófétának bizonyult a kérdésben. Piciny csoportjukat nyomtalanul elnyelte a „zöld pokol”.

   Valóban hosszú időbe tellett, míg keresésükre mégiscsak szerveződtek expedíciók. Ám a nyom akkorra már kihűlt, semmi használható információ nem került felszínre. Időről-időre felröppentek ugyan hírek, hogy látták az ezredest valahol az indiánok között, vagy hogy találtak egy félvér gyermeket, akinek Jack az apja, ám ezeket kellő bizonyítékkal alátámasztani sosem sikerült. Ám a Fawcett-expedíció mégsem volt hiábavaló. Tragikus eltűnésük óta töretlen az érdeklődés a város után, mely azóta is ott rejtőzik valahol Brazília vadonjai mélyén.